Hóember, ugrószarvas

Van-e égősorod, van-e égősorod? Hogy ne lenne, mutatott be a szomszéd diplomata, és szokásától eltérően már advent második hetében felállította terasza asztalán a szilveszteri hóembert. Rövidülnek az évek, innen kezdhetjük újra.
	a tél, a tél, a december. ahogy részegen rádörmög a vidékre. a medve nem játék, az élet nem jaj de jó a habos sütemény. a karaván halad, a koravén marad, ha falra fested a kertek alatt járót. a keskeny zsákutcánk jegén kocsijával bekorcsolyázó diplomata se tudja ijedtében, milyen csillagot válasszon-kívánjon majd az utolsó óraütés után: azt az olcsó kéklánggal csábító rubinvöröset, vagy azt a szédítően körbeforgó tizenkettőt a kék boldogság álombéli vásznán. vagy egyiket se, elégedjen meg azzal, milyen pompás műanyag ugrószarvast sikerült szerelnie a sasliksütő fölé emelt székelykapu tetejére.

Revolúcijá

Nincs könnyű dolga a tüntetések szervezőinek, majd minden napra esik valamilyen egyházi ünnep. De reggeli szellőztetéskor, a nyitott ablakon beszüremlő hangokból rendre megtudom, ma éppen ki a nyerő.
	én veled vagyok de te ne légy ővele. halleluja. én ellene vagyok és te is légy ellene. halleluja. mi együtt megmutatjuk és mutassátok meg ti is. halleluja. ti legyetek velünk de mi lehessünk ellenetek ha ővelük összeálltok. halleluja. ha őket elkergetjük akkor ti már nem kergethettek el minket. halleluja. ha mi az ő helyükben lennénk akkor ti is ellenünk lennétek. halleluja. ha ti a helyünkben volnátok akkor ők nem kímélnének titeket. halleluja.  ha ti nem volnátok akkor őket nem kellene elkergetni. halleluja. ha ők nem volnának akkor mi titeket kergetnénk el. halleluja. ha mi nem volnánk akkor senki sem kergethetne el minket az ablak alól. halleluja.

Fekete verseny

Az üres csarnok közepén egy zongoraszék lassan magába csavarodott. Aki ülhetett volna rajta, már elhajózott a hibátlan hangolású fekete bárkán.
	Jaj, unom az örökös futást, fusson most már az, akinek van bora, és teszek az élet melódiájára, inkább beugrom a Bösendorferbe. Jó itt. Egy hangolás azért rám férne, nemde?

Felhajt, elszáll

Kislányok a hídról eregettek égi lampionokat. A gyerekekkel együtt néztünk a magasban imbolygó mécsesek után. Ők azt látták csupán, ami elszáll, mi pedig azt, ami a lampionok után itt maradt.
	Kis felhajtó erő is csinálhat nagy felhajtást.

Tengeriálom

- A tenger megőrzi azok álmát, akik valaha is megmártóztak benne. - És mi őrzi azokét, akik soha nem jártak a közelében? - Patakokon, folyókon érkezik az ő álmuk ugyanoda. - És aki soha nem merült semmilyen vízbe? - Eső arra is hullott. - Én eddig mindig elkerültem. - Akkor te könnyezni fogsz, hogy hullámot vessen az álmod.
	Gyerekkoromban, ha megbántódtam, beültem a tengeri sűrűjébe, onnan öltöttem nyelvet a tábla szélén hagyott szomorúságra. A hullámzó kukoricásba nem hozhattam be a gyengeségemet, a könnyeimet, mert nem illettek nagyravágyó álmaimhoz. Egészen addig, míg egy nyár végi estén nagyanyám a letört és lehántott kukorica csuhéjából vetett nekem ágyat. Azt hittem, ebben az áradó illatban végre feljuthatok egészen a csúcsig. Tévedtem, a levelek bódító hűvöse éppen hogy ellenkező irányba, a mélység, a másvilág felé szédített. Ne nézz vissza, hallottam bár visszhangozni az intelmet, mégsem álltam ellen a kísértésnek. Megfordultam, és még mielőtt felébredtem volna, azt láttam, hogy hiába pótoltam kihullt hajamat aranyló bibeszálakkal, a nagyanyám én vagyok.

A NAGY PARTI

Parti Nagy 60

Barkochba Tárgy, kérdezte a férfi. Nem, válaszolta a nő, és hozzádugta jéghideg lábfejét a férfi forró mellkasához. Fogalom? Igen, fogta meg isten lába helyett, ahogyan minden áldott este, most is a férfi véknyát a nő. Személyhez köthető, igen. És két lépés múlva Predmet már tudja, kire gondolt Liszica.  Így szabadulnak predikatív szerkezetből határozón, helyen és időn túl, ott, ahol a halál el nem választ a mondattól. Ahol Liszica testét, agyát behálózza a pektin. Hiába gerezd a poeta doctus, leperegnek a vörös szemek, végül a tökéletes is aszott öregasszonyként hull a semmibe. Mikor direkttermő mellbimbó buggyan, már nem menekülsz, a metanol az metanol, az metanol, az metanol. Rókatárgy alkonyatkor, kérdez rá diadalittasan a férfi. Igen.
	Fogadás Parti Nagy ma parti-nagy: asztalfőn az ünnepelt. Felköszöntik, arca ragy’g – s lerántja az ún. lepelt. Mondunk mi is tosztokat, felrakjuk a rendjelet, hiába is fosztogat alkotmányos rendelet. Dehogy alkot, dehogy mányos, fennforog az örvényen: „Posztmodern vagy hagyományos az én alaptörvényem?” Nem is poszt és nem is prae, rókatárgy az alkonyat, hörpölődik ízibé felkonyak és alkonyak! Háznagy-e ma Parti Nagy s vagyunk-e mi parti-képes? Békepap vagy harci vagy? - és leginkább mihez képest? Kinek nyelve az a haza megleli majd ott honát? Mert ha nem lesz elég laza: hazaveri szívlapát. * Köszöntőnket mondjuk el és játsszon addig Gyúk El- lington jó kis dzsesszeket - megy ez, mint az egyszeregy! Halad, szól a Karaván: nem vagy te még koravén! Ezt kívánni: hundertcváncig! - mégis durva nagy merénylet, merthogy addig - most úgy látszik - írni kell a magy'meséket.

Piktorok

Tábori székén ülve úgy figyelte a tájat, mintha festeni készülne. Pedig nem hozott magával állványt. Karton, vászon nem volt előtte, tubusait és a palettát is otthon hagyta. Csupán egy vedlő ecsetet tartott leeresztett kezében. Nézte a megfeneklett hegyet, nézte a léket kapott folyót. Mélyet sóhajtott, mint aki tudja, egy perc múlva fékevesztetten dorombolni kezd mögötte a szétlőtt agyaggalamb.
	Csak a festékek hiányoznak ahhoz, hogy megfesse a képet. Egészen addig gondolta így, amíg rá nem bukkant arra a hatalmas mennyiségű bontatlan tubusra. Véletlenül talált rájuk. Már kivitte a sarokra a többi kidobott lomhoz az ormótlan bútordarabot. A támla nélküli viharvert szék tetejét kopott műbőr borította. Milyen nehéz ez a dög, bosszankodott cipelése közben. Még el sem lépett mellőle, amikor az a műértő guberáló ott termett, és mintha saját tulajdonából került volna utcára a hokerli, mintha az ő alapvető használati tárgya lenne, felpattintotta a tetejét. Enyém lehet, kérdezte a szék belsejéből feltárt festékes tubusokra mutatva. Honnan vette a bátorságot ez a jöttment, szakadt alak, hogy szemet vessen az ő jogos örökségére? Dühösen csapta le a betolakodó orra előtt a barna műbőr tetőt, felkapta a kincset érő bútort, és visszamenekítette a konyhájába. Ott aztán azon nyomban ráült, nehogy bárki elcsórhasson egyet is a festékjeiből. Észre sem vette, hogy felfő a víz, eszeveszetten fütyül, felszáll, s feje fölött elröpül a nikkel szamovár. Továbbra sem állt fel, hogyisne, maradt ott, ahová elszántan letelepedett. Őrizte festékeit, fejben festett, ez már az öregség jele…

Keserédes

A száraz forróságban pillanatok alatt bőrükbe ivódott a méz, pedig egész kistányérnyit magukra kentek. Arcukról rövidesen csorogni kezdett a kioldódott méreg. Csípte a szemüket, de nem bánták. Most aztán senki sem mondhatja, hogy nem vagyunk édesek, nyalogatták a szájukat. Élvezkedve domborodtak, mint három mázas fajansz.
	édes verejték? hízelgő mérgek keserű életedet jaj, tönkretették!

Biztos hely

rohanva közelíti meg azt a helyet. odaér és megáll. megáll és körbekémlel, körbekémlel és nem találja. nem találja és kétségbeesik. kétségbeesik és elveszti a fejét. elveszti a fejét és rohanni kezd az ellenkező irányba. rohanni kezd és nem áll meg többé. soha nem kémlel körbe. mégis látja a kétségbeesőt, aki elvesztette a fejét azon a helyen.
	Jó ideje nem vágyik már el erről a helyről. Innen figyeli, amit látni szeretne. Egyetlen vággyá lassulnak napjai. Biztonságos helyre szőtte a hálóját, ahonnan pillanatok alatt eléri rejtekhelyét. Csak akkor jön elő, ha be kell burkolnia a betolakodót. Ha hosszabb ideig nem akad semmi a szálaiba, ha nincs mit elveszejteni, akkor saját selymét fogyasztja el.

Séta végig

Ahányszor csak végigsétálok a Sváb utcán, és fejem fölött összecsap a szépség a szörny-üvegszemekkel, mindig elcsodálkozom azon, hogyan érezhetem magam ennyire otthon idegenben.
	azt hiszed, sétálsz. pedig már feltörték az elásott diót. azt hiszed, szépség. pedig az olvadó jég már eláztatta a szent ikont. azt hiszed, szörnyeteg. holott csak megcsúszott az idő gólyalába. azt hiszed, üvegszem. de nincsen már köszönet az eldobott türkizekben. azt hiszed, csodálkozol. pedig nem. azt hiszed, otthon. holott honvágya nem lehet a tengernek. azt hiszed, idegen. pedig a nyitva felejtett kalitkába már beszökött a vörös tollú papagáj.

Navigálás oda-vissza

Friss jogosítványával behajtott a zsákutcába, hogy megtudja, képes-e kifarolni. Hogy kiderüljön, tudatosan megtehető-e visszafelé az, ami odafelé ösztönös könnyedséggel sikerült. Végre tudni akarta, szerzett-e jogosultságot arra, hogy spontán adódott életéből visszanavigálja magát a létezés megtervezett hiányába.
	Lariszát a férje kizárólag azért íratta be az autósiskolába, hogy megtanulja az autó felépítését, működését, alkatrészeinek alaphibáit és a tönkrement kütyük cseréjének menetét. Az asszony tisztában volt azzal, hogy sohasem vezetheti majd azt az autót, amelyiket szombat-vasárnaponként megszerel. Így aztán meg sem próbált eligazodni a kuplung-sebváltó-gáz- és fékpedál kezelésének a gyakorlatában. Halszemű Vászja, az amúgy is idegbeteg oktató a haját tépte, ha Larisza ült a volánnál. Úristen, azonnal álljon meg, maga sosem fog vezetni, üvöltötte ki a helyéről a tanulóvezetőt. A vizsgán, amikor a manőverezést pontozták, Larisza végre egyedül ülhetett az autóba. Betonplaccra festett képzelt garázsba kellett befarolnia. Egyetlen pillanatig tolatott csak, majd váratlanul, mint aki meggondolta magát, visszavette a sebváltót, és rálépett a gázra. Hiába rohant utána őrjöngve a halszemű, kétéltű Larisza a szabadságtól megrészegülve, boldogan száguldott a folyó iránt. Valószínűleg minden másképpen folytatódott volna, ha másik életét nem választja el tőle az Ung előtt futó tekintélyes bukszussövény.

Kidobandó

Ha valóban megújulásra vágysz, óvakodj a lebontott óvilág legapróbb használhatónak ítélt kellékétől is.
	Édes kacatok. Miattuk sírok és értük kacagok.

Mert a nevem koszorú

Koszorút égetsz. Füstté éleszted a holt emberiséget.
	Három éve még együtt vettünk mezei virágot a Hunyadin. Segítettem vinni a csokrokat, temetésre készült utazni másnap, haza a falujába. Ki nem állhatja a koszorúkat, mondta akkor. Alig egy éve meglátogatott. Felvittem a hegyekbe, gyámoltalan halmok, keresztek között bukdácsoltunk, csak azokat a virágokat téptük le, amelyeket ismertük. Lefényképezte a bakterház tenyérnyi virágoskertjét, a bakter hadonászott, mit művelünk, tilos. Nevettünk. Pisztrángot süttettünk az útszéli kocsmában. Nevettünk. Érett az áfonya akkor és most is. Ha elmehettem volna a temetésére, áfonyatortát vittem volna koszorú helyett.

A végtelen

Amikor már két évtizede nem látta a tengert, kezdte úgy érezni, a valóságban nem is létezik, csak kitalálta. Ilyenkor kéjes elégedettséggel dőlt képzelete hullámaira, hagyta, hogy messzire sodorják. Nem riadt vissza többé a végtelen szabadságtól, elvégre tökéletesen szépet sikerült kifundálnia.
	nincs szavam a végtelenre. felfogom, de nem mondom ki. átérzem, de nem nevezem néven. ne öltsön testet. ne legyen hangalakja. ne lehessen szótagolni. nyelvileg elemezni. ne alkosson összetételt. ne legyen se alanya, se állítmánya egyetlen mondatnak sem. ne maszatolja össze senki raggal, jellel. maradjon meg az én átlátszó titkomnak. és csak akkor kelljen megneveznem, amikor a hullámok már összecsaptak fejem fölött.

Mars vissza

Kivándorlok életemből, vonulok önkéntes száműzetésbe, fejembe húzom a mélytengeri búvárharangot, havon fekszem Szibériában, homokot szórok szemembe a Szaharában, eldobom oxigénpalackom a hegycsúcson, nem kell levegő, nem kell víz, utazom a Marsra vissza nem térni.
	Most döntsd el végre, melyik halálnemet választod. Ez a tobzódás komolytalan. Nevezett végcél eléréséért a legpraktikusabb, ha a szaharai maratonra nevezel be. Állítólag ebben a sivatagban találták a legtöbb Mars-kőzetet. Ha szerencsés csillagzat alatt futsz éppen, telibe talál a gyönyörű halál. És amikor majd újra szaharai homokot hoz fölénk a légáramlat, hamvaidtól válnak szeplőssé a kertben a levelek. Ebből fogom tudni, hogy mégis visszatértél.

Pusztítás

A házatlan csiga is ott végez nagyobb pusztítást, ahol kevesebb féle növény nő. A számtalan fajta virág, zöldség és gyümölcs között valamiért alább hagy falánksága. A zöldfűszerek pedig egyenesen elriasztják.
	Meleg tavaszi köd ülte meg a kertet. Gőzölgött a föld, és mintha jegesmedvék hagyták volna a ruhatárban súlyos bundáikat, fehér gomolyok telepedtek a gyümölcsfák vézna, csupasz ágaira. A földön heverő szerszámokat vastagon bevonta a nyúlékony, csillogó nedvesség, és ugyanez a plasztikus ragyogás lakkozta ragacsossá a tavaszi kert minden elvont fogalmát, hogy olybá fessen, mintha házatlan csigák írták volna meg a csak erre a napra érvényes legfőbb filozófiai téziseket, így téve egyszerre vonzóvá és gusztustalanná a sokféleség és a lehetséges pusztítás közti ok-okozati összefüggést.

Szűzméri

Címlapra vágyott. Mr. és Mrs. Godnak vállalt béranyaságot.
	Mit értetlenkedsz, förmed ellenszegülést nem tűrve a megszeppent színésznőre. Híres akarsz lenni vagy sem? Ne állj ilyen báván, mintha hittérítőnek nyitottál volna ajtót, és azt kérdezné tőled, hívőnek tartod-e magad vagy hitetlennek. Képzeld azt, kezében papír és toll, azonnal felír, ha bizonytalankodsz. Jelenj meg úgy az ajtónyílásban, hogy ne kelljen színt vallanod. Ismerjék fel benned azon nyomban Máriát. Ha már téged választottalak, el kell hinned, hogy benned a jóság. És árad, a nemjóját, árad! Jusson nekik is belőle. És verd ki a fejedből a tegnap estét. Az sem érdekel, hogy szingli vagy. Sőt annál inkább nyerő ez a szeplőtelenül-project, kis butám. Megértetted, felkészültél? Gyerekek, újra vesszük!

Amíg a vihar

A távolban már villámlott, amikor fehér vászonabrosszal takarta le a kerti kovácsoltvas asztalt. Amint hátat fordított, Behemót szemtelenül a vakító terítő közepére telepedett. A fenséges fekete kandúr onnan felügyelte a tisztaság sérthetetlenségét, amíg a vihar ide nem ért.
	elmenne már de visszafordul maradna még de tovaillan viharba futna oly bolondul akár a félsz az álmáinkban még párnát tesz a kerti székre és belenéz a villámlásba de szétcsúszik a kép egésze akár egy bűnös vallomása és látja még amint a vásznon egy izzó kandúr sebet éget s mert lusta már, hogy vadásszon felgyújtja a mindenséget

Álomüzlet

Veszed, bár ócska, mert olcsón adja a nyűtt lelkek szatócsa.
	Lajos bácsi durva papírból tépett darabokat, abba mérte a filléres savanyú cukorkát. Sosem mulasztottuk el megszámolni, hány színűt lapátol éppen ügyesen sodort szürkés tölcséreibe fémkanalával. Kincset értek ezek a kristálycukorba hömpörgetett bumfordi kék, zöld, sárga, piros, fehér, rózsaszínű nyalánkságok. Órákon át szopogattuk, amíg sebesre marta-csípte nyelvünket, ínyünket a savanyú édese. Irigyeltük is Csák Zizit, aki Lajos bácsi szatócsboltjának közvetlen szomszédságában lakott. Gondoltuk, könnyű neki az éden kapujában, amikor folyton éjszakások a szülei. Amíg színes cukorkákról álmodott háborítatlanul, nekünk be kellett érnünk az esténként ágyunkba lopott zöldbarackkal. Hiába huhogtak nagyanyáink, nem szabad éretlen gyümölcsöt enni, mert béka nő a hasunkba. Zizit nem riogatta senki. Talán ezért nőhetett a sok édes álomtól gyerek a hasába, mire elvégeztük a nyolcadikat.

Palackiáda

Szemetet sodor keresztül a városon az Ung. A habok órák óta tarkállanak a folyónyi pillepalacktól. A belőlük szabadult dzsinnek közkívánatra álcázzák múltnak a jelent. Az orrunk előtt úszik el az életünk.
	Amikor Robinson megtalálta az első kólás műanyagpalackot a szigeten, tudta, hogy megmenekült a kínzó magánytól. Csakhamar rá is talált a rágógumiját buzgón csócsáló bennszülöttre, aki azonnal meg is kérdezte tőle, nincsen-e véletlenül egy spanglija. Mert ha van, akkor ő hajlandó a következő hetekben annyi kólát meginni, hogy a kiürült flaskákból tutajt lehessen építeni. Megegyeztek. Friday vedelt és szívott, böfögve eregette a bódult szénsavas dzsinneket a tengeri szélbe. Robinson pedig építkezett. Még nem tudhatta, hogy a világ felfordult rendje a tengerből egyre szűkebb folyókba vezérli, s hogy éppen Ungváron fog tutajtörést szenvedni.

Üres hely

Nincs már társa itt. Távozók túlról nézik árulásait.
	Ráérősen foglalta el a megüresedett helyet. Először a gazdátlanul maradt eszközöket vette szemügyre. Szanaszét hevertek, mintha szándékosan dobálták volna szerte, higgye azt, aki megtalálja, nem arra szolgálnak már, amire egykor használták. Lassan összeszedte valamennyit. Nem gondolta volna, hogy ennyire élvezi majd a megsemmisülésre ítélt hely birtokba vételét. Olyannyira belefeledkezett teendőibe, nem is nézett többé a túlpart felé. Az sem akadályozhatta foglalatosságában, ha észreveszi, hogy minden mozdulatát figyelik. Komótosan veselkedett neki a mártírhalak kifogásának. És bár tudta, egy napon ő is elítéli majd, amit tesz, estefelé egyetlen jól irányított nyisszantással vágta le sorjában áldozatait, ügyesen felfogta vérüket. Ez sokkal gyorsabb és humánusabb ölési mód, mint amikor a fejüket ütlegelik. Nem beszélve arról a megoldásról, ha egyszerűen kiemelik a vízből és hagyják megfulladni őket. Különben is elengedhetetlen felfogni a vérüket. Fontos sűrítője lesz a lének. A lébe pedig minden bekerül. Kivéve az uszonyokat, kopoltyút, keserű fogat, lépet, a bél egy részét, ami rossz ízeket hordoz. Csak azt sajnálta, hogy senkit nem taníthat meg erre. Azért még reménykedve hallgatózott az éjszakában. De egyedül a folyó lélegzett mellette.

Serpenyők

Mostanában az edényes ügynök becsönget, hogy jöttünkre előkaphassa a teflonjait, és nap mint nap az ajtónyílásban főzze meg az ebédünket.
	Úgy tartják, az alumínium edényben készített étel mérgező. A méregtől volt olyan múlhatatlanul finom az a sült krumpli, ott, akkor. Eredetileg én akartam kedveskedni neked, vittelek a diákszálló szutykos konyhájába, lásd, itt sikerítünk mi lányok finom és olcsó vacsorát az otthonról hozott nyersanyagból, megpucoltam a sáros krumplit és elkezdtem egy vízzel telt tálba szeletelni, hogy majd abban megmosom. Nem így kell, vetted ki türelmetlenül kezemből a kést. Na majd épp egy anyukakedvence városi fiú fogja megmutatni nekem, akinek a nagyanyja egyetlen szezonban több krumplit vájt ki a földből, mint… Ha vízbe teszed, kioldódik a keményítő, pedig az benne a legfinomabb és legtáplálóbb. A lehéjazott gumót egészben mosd meg, aztán töröld konyhakendővel szárazra, és ezután aprítsd a forró olajba - tudálékoskodtál. Ideges lettem attól, hogy lehéjazott, meg hogy gumó, de már kíváncsi lettem az eredményre. Só és fedő után is hiába nyúltam, majd a legvégén, intettél le, és mintha titkos mágiában részesítenél, amikor én már túlpirultnak láttam a hasábokat, ráborítottad a serpenyőre a fedőt. Az addig csendes sercegés éles sistergésbe váltott. Ropogós marad, de a gőz kicsit megpuhítja, nem törik ki benne a fogad, okoskodtál újra, és amikor a tányérba szedtem a művedet, döftél belém egy utolsót: kész van a rósejbni. Ez már sok volt nekem, még hogy rósejbni, fejedbe akartam borítani az egészet, ha megsütötted, edd is meg, játszottam a sértettet, de te a legkívánatosabb hasábot leemelted a kupac tetejéről, belemártottad a sótartóba és a szájamhoz emelve megérintetted vele az ajkamat. Csakis a méregtől lehetett olyan múlhatatlanul finom.

Énse

mardos a kétely vajon meghalhatok-e korkedvezménnyel
	A fene essen belé, most amikor teljesen megőszültem, kihullott hajszálaim és fogaim java, hunyorgó vaksi szemmel, nagyothallva, töpörödötten, ráncosan, most, amikor a szerelemre alig emlékezem, most kell távoznom erről a testemre szabott világról. Istenem, ilyen magatehetetlenül ugyan mit kezdhetek a Halállal. Vajon mire megy velem, amikor egyre kevésbé látom, hallom, érzem suhanását? Hogyan fogja be vadul csapongó, befoghatatlan képzeletem? Késő. Most már holt biztos, hogy nem én vagyok az ő embere. Hiába éles a kés, ereimben félbeszakíthatatlanul lüktet a Carmina Burana.

Az élet veleje

Nálunk vasárnaponként Majmunka pirít kenyeret a marhavelőhöz. Nálatok?
	Szindbád tudott élni. Falta a nőket, mohón itta az életet. Mielőtt magáévá tette, udvarolt ebédnek, vacsorának, hosszan becézett bort és sört. Amikor bajszát megtörölve felállt az asztaltól, nők, pincérek, séfek, pincegazdák és serfőzők törtek ki hangos zokogásban. Szindbád nem tudott élni. Nem találta helyét a maró éhség-szomjúság és a mellére telepedő csömör között. Habzsolva, mohón vette magához azt, ami aztán őt kóstolgatta foszlányaira. Minél több nőt szeretett, annál magányosabb férfiként veszett bele az éjszakákba.

Senkiföldjén

Magába botlott. Nyekkent, elterült. Pedig nem is járt arra.
	Pontosan elterveztem menekülésemet. Csakhogy az el innen sürgetése elsősorban az ösztöneimet működtette. Számtalanszor elképzeltem, hogyan távolodom a jól ismert tereptől, ahol lehetni lehetett a lehetetlent. Láttam, amint szép sorjában levetem magamról mind a testemre erősített fegyvereket. Előre élveztem a súlytól való szabadulásomat. Csak azt nem tudhattam előre, milyen az, amikor megszűnik a szorítás és éltető levegővel telik meg a felület, ahol addig szíj vágta véresre bőrömet. Csak azzal nem számoltam, hogy a semmiben iramodva kell megkeresni a páromat. Ott, ahol nem emlékszik rám senki, már nem segítenek az ösztöneim. Magamra maradok.

A jégen

Legalább korcsolyacipőm lenne. Korcsolyázni még egészen biztosan tudnék, állította meggyőződéssel a majdhogynem járásképtelen öregasszony. Akkor szabadon siklanék a jégen, lépés közben nem kellene emelni a lábamat.
	Akkoriban a Mafla-sarok volt a Facebook. Nevét onnan kapta, hogy azok a málészájú ifjak, akik a táncmulatságokon nem tudtak egy lányt sem megszorongatni, vasárnap délelőttönként a Kishíd utca és a Korzó sarkának kiszélesedő járdájáról lájkolták a miséről kijövő és előttük elhaladó hajadonokat. Sóvárgásuknak nem szabott gátat sem eső, sem fagy, akkor is ott meresztették a szemüket, amikor a szemközti saroképület sportüzletének portálja fölé a lelkes tulajdonos kitűzte az Ungvári Atlétikai Club zászlaját. Ez a nyilvános megosztás adta tudtára minden felhasználónak, hogy megnyílott a jégpálya. A szezonális applikációért rajongó ifjúság már az első estén önfeledten siklott jövője felé a villanyfényben, mit sem sejtve arról, hogy Hitler aznap írta alá a Barbarossa fedőnevű alkalmazást.

A dzsungelpolgár

Forró vért hozott a dzsungelből a hűvös országba. Egy tigrisfogú lányban hozta, akinek a hatására gyors egymásutánban letette az esküt, majd felvette papucsot. A forró vér pedig a hűvös állampolgárságot.
	Azon filózom, téged szeretlek-e, vagy az állampolgárságodat? Azt hiszem, az utóbbi valamivel csinosabb nálad. Vagy csak értékesebb? Úristen, hány vodka férne az árába! Bocs, pálinka, máj paszport most már nem purpurnöj, tudnom illene. Azért ugye, elveszel feleségül, vagy hozzád megyek férjül. Vallj színt, kis csacsim, röghöz kötöd magad, vagy magadhoz kötöm a rögöt? Mert az egyáltalán nem mindegy, nem ám. Két éveske lehettem, amikor már eltörött nálam a mécses amiatt, hogy nem vagyok még állampolgár. Mióta azzá lettem, meg kifejezetten zavar. Szabadíts meg a gonosztól, én édes tigrisem! Követem az áramvonalad akár a dzsungelig, de addig is felmelegítelek itt a hideg északon, készítek neked forró lábvizet, jó? Mert az állampolgárságod után téged szeretlek a legjobban a világon, hidd el.

Psycho

Az öreg Bözsi nem irtózott a disznóölő késektől és egyetlen egyszer sem zuhanyozott életében. Mégsem látta jövőjét soha oly tisztán, mint mielőtt a fia agyonszúrta azon a villámló éjjelen.
	félni jobban szeretett, mint szorongani. az volt a kedvére, ha tárgyiasul, amitől retteghet. ha látja, ha hallja, mitől lúdbőrzik és mitől kezd kalapálni a szíve. akkor fel lehet venni a harcot, büszkén küzdeni az érzéssel, hogy közben nemesedjen a lélek. ezért szerette azt a filmet, abban a filmben azt a jelenetet. mindig átsegítette az elviselhetetlen pillanatokon, amikor rátört az anyagtalan, elvont, alattomos gyomorszorítás. pár kattintás, és a bátor rettenet máris elnyomta a lopakodó szorongást. ilyenkor csak a vágásokra figyelt. a jövője elhomályosult előtte, mintha gőzlepte tükörben látná. fogalma sem volt, miért kell agyonszúrnia az anyját, aki csak holtában élvezheti majd először a zuhanyrózsa gyilkos permetét.

A hallgatás éjszakái

Hatot virrassz át. Hetedik hozza meg a némák vigaszát.
	Nyári forróságból léptek a hajdani kamalduli szerzetes cellácskájába. Arcukat megcsapta, lelküket azonnal átjárta a némaság hűvös békéje. Napjaik csurig teltek a hallgatás derűjével. Majd teljes hétig léteztek egymás mellett szótlanul, mégis többet árultak el titkos vágyaikból egymásnak, mint hosszú évtizedek kifogyhatatlan fecsegései alatt. Semmit sem beszéltek meg előre, némán öltöztek fehér ruhába, majd vetkőztek meztelenre. Nem kívántak megszólalni hat napon át. Az éjjelek egybeértek, egyetlen könnyed virrasztássá nyúltak. Végül halott híján is kinyitották a csöpp ablakszemet. Amikor meghallották a suhanást, vasárnap volt, akkor hagyták el a remeteséget. Lenn a faluban költötték el utolsó vacsorájukat. Amikor fizettek, a pincér egy szál fehér rózsát tett a nő elé szótlanul.

Vonulás

Milliók sóvárognak szomorúan, mindenki örömzenélni szeretne. De mit kezdene a világbanda ennyi jazzdobossal?
	A rettenet apró lárvái most is a nyugalom édesvizében keltek életre. Derű és jóindulat övezte első mozdulataikat a kék ég alatt. Még akkor is sütött a nap, amikor örömzenészek érkeztek a partra. Csak amikor mind együtt voltak, akkor döbbentek rá, csupa egyforma hangszert hoztak magukkal. Sokáig tétlenkedtek dobverőikkel, aztán egyikük mégis rácsapott a feszes bőrre. A többiek lelkesen csatlakoztak és észre sem vették, hogy a hangzavar kiteljesedésével a legőszebb örömzenész a fejéhez kap és tébolyultan belegyalogol a tóba, hogy a fejlődésükben megzavart lárvákat ne érje váratlanul a szentek későbbi tömeges bevonulása.

Szánt szándék

Szép sebet égess. Élni sok, halni kevés, fájni elégséges.
	Mielőtt elhagytál volna, még gondosan megfőzted utolsónak hitt teámat. Leforráztad a tealeveleket az üveg kannácskában. Mire kiázott az aranybarna, bársonyos életelixír, újra vizet forraltál. Ezzel a zubogóval hígítottad ihatóvá a méregerős eszenciát. Beletöltötted a bögrémbe, hoztad fel az emeletre, ahogyan szoktad. Félúton, a pihenőn vártalak, kivettem a kezedből, megköszöntem, te elbúcsúztál. Megvártam, hogy leérj a földszintre, belebújj a kabátodba. Kezemben az illatos teával hajoltam ki a korláton. Amikor azt hitted, utolsót intesz még, akkor csúszott ki kezemből a bögre, s a következő másodpercben már darabokra is hullott lenn a bejárat előtti kövezeten. Mintha így lett volna rendjén, fellélegeztél. Halálos nyugalommal vetted le kabátodat, összeszedted a cserepeket, hoztad a vödröt,  felitattad, eltakarítottad a még gőzölgő teát. Kezet mostál, és hozzá fogtál újat főzni, mert nem hagyhattál itt megszokott teám nélkül. Ugyanazzal a figyelemmel forraltad, forráztad, hígítottad, hoztad, ahogyan az előbbit. Ugyanazzal az elszántsággal ejtettem le eléd ezt is, ahogyan az előbbit és az összes következőt. Nem emlékszem, hányadik széttört bögre után értetted meg, hogy nem hagyhatsz el. Már hajnalodott, amikor feladtad.

Induló Csönge névnapjára

weöres bolygón  a föld csöng(-)e
	a mársejez-mars dallamaira egy tegnapiról maira hangolt angolt fogok figyelni a marson. nem most, de hamarson, amikor majd a weöres postakocsi álmában csönge egy pici tűzoltó lesz. kontyán babos fecskendő, éke a masni-pánt, így majszol fecske-marsipánt.

A túlfélen

Fordulj most felém. Szélbe kapaszkodom a halál túlfelén.
	Az anyám még a másvilágon innen látott hozzám. Konok elszántsággal esett nekem. Nem volt kétséges, hogy nem hagyja abba, haladt módszeresen kialakított rendje és tempója szerint. Nem kerülték el figyelmét a legrejtettebb zugok sem. Mintha tanították volna neki, olyan ügyesen lelt rá lábfejem legapróbb csontocskáira. Öregujj, hallux, körömperc. Megtalálta valamennyit, egyet sem hagyott ki. Miután nem léphettem, diadalittasan folytatta felemésztésemet. Már a másvilágon túl lakmározott testemből. Nem tartóztathattam vissza, csak abban bíztam, mielőtt végleg felenne, eltéved agytekervényeimben, és végre lesz erőm sötétben hagyni. Borzalom, magam váltam szörnnyé, ki nyújt ezután anyámnak a meneküléshez aranyfonal-gombolyagot!?

Makulátlanul

Havazás hava. Mintha az esés maga hóvá hullana.
	Csikorgó hideg idején éjjelente még ma is megszüli gyermekét álmában. Eleinte sértette a tudat, hogy nővérei, húgai mind ugyanezt a gyermeket hozzák a világra. Testük ugyanazzal a kéjjel rándul, vonaglik, és hiába is restellik a szégyenteljes remegést, éjszaka, ha kezüket-lábukat lekötötték, akkor sem menekülhetnek a teremtés rendje alól. Hamar megbékélt hát azzal, hogy közösködnie kell a többiekkel. Hisz nagy ez a gyermek, s míg halad a sötétség alagútján, közös a zuhanás és futja majd mindannyiuknak az előcsusszanó gyönyörből. Amikor pedig kiszakad belőlük az élet maga, sikoly fényezi tisztára körülöttük a szutykot. Reggel újra felölthetik szűzfehér viseletüket, derekukra köthetik a ciliciumot. Odakinn ezüstös szálon lógnak a pelyhek, észre se venni a vércseppeket az amúgy makulátlan hóleplen.

Vihar után

bár szétfoszlik a sötétség füstje, a pusztítás dioptriáján a mágus sem lát elég tisztán, ha varázslás közben elveszti-elveszejti a szemüvegét
	A morajlás a mélyből, magasból a suhogás. Körben, a körül nem határolt síkban delejes bizsergés, amikor balettcipőjében színre botorkál a béranyaságra ítélt idő. Kihordja önmagát, de vajúdásába belehal. Tétován nézzük a vihar örömteli gyászát. Hiába kémleljük az eget és hiába hallgatózunk a föld gyomrába, nem tudhatjuk meg, milyen erők csapnak össze a halálos születésben, nem tudhatjuk, ki lesz gyáva fenyegetni és ki lesz bátor az alázkodásra. Nem tudhatjuk, mit vétettünk, hogy magunk elé vettettünk. Nincs, akitől megkérdezhetnénk, ki igazítja el úgy a füstöt a sötétség lombozatán, hogy tenyerünk vonalainak végül megfeleljen a tört varázslat.

Vagy amit akartok

Viseld el a zajt. Oszlopaiból végül a csend felépül.
	már éjszaka felerősödtek a folyó felőli hangok. fékeveszetten kurjongatnak az össznépi merülők. nem férnek egyszerre a lékkeresztbe/keresztlékbe. pedig együtt szabadulnának a bűneiktől. megszentelt jéghideg indítja újra a lelkeket az elmaradt világvége után. a legbátrabb tisztulni vágyókat rendőrök kísérik kijózanítókba. a részegek mögött halkan kattan a zár. beáll a folyó.

A megoldás

a pontos idő mindenre gyógyír, magányosságra legfőképpen
	nincs egyedül. hasonmásai állják körül ezen a baljós órán. alteregói. ravasz dublőrök, elszánt doppelgängerek. akik helyette vétkeztek. ő mással volt elfoglalva. neki feladata volt. most hiába fohászkodik bűnbocsánatért, mert nincsen bűne. ahogy erénye sincs. azt is mindig más gyakorolta helyette, de az ő nevében, az ő képében. helyette. mert neki más volt a küldetése. ő a pontos időt mérte, hogy ne legyen majd egyedül ezen a baljós órán.

Cserébe bűn

Lehetne kurva. De mégsem. Nyűtt erényét sakál vigyázza.
	Azt kérdezted tőlem, kinek a bőrébe bújnék, ha nő lehetnék. Kis gondolkozás után azt válaszoltam, Szonya Marmeladováéba. Csakis ennek a védtelen utcalánynak az áradó tisztasága feledtethetné velem kínzó hitetlenségemet. Olyan jó lenne esténként felolvasni neked Lázár feltámasztását, és újra tanulni bűnhődni a könyvek könyvéből reggelente. Ha megszállna egyszer az ártatlan rosszlánynak a lelke, talán zokszó nélkül átvállalnám bűnödet, és cserébe önzetlenül akasztanám nyakadba megváltó cipruskeresztemet.

A tiltott hely

Ha kandúr lenne, nem űzhetnék ki a paradicsomból, mert folyton megjelölné a tiltott helyet.
	körbejár. körbekémlel. körkörösen  koncentrál. védi a koncentrikus köreit. hogy se belülről, se kívülről ne érhesse váratlanul. a támadás, a hárítás, a tiltás. a támadás csak kizökkent, a hárítás csak eltávolít, de a tiltás megjelöl. a tiltásban újraoszlik benn a kinttel, közel kerül az idegenség és körökön kívülre menekül az önvaló. de a tiltás szigorúságában magamagát is letiltja, játékká így szabadul a tiltott hely. ha józsefattila macska lenne, két karinthynak álmodná magát, egymással játszva könnyedén fogna egyszerre kint és bent egeret.

Mély, magas

Szakadék tátong. Mélyén megül a menny, mint üdvön az átok.
	Kimondhatatlanul megörült látásának, pedig tudatában volt, hogy az, aki most tekintetével bátorítja, már nem él, és neki éppen az alkalmi postás tragikus halála miatt kell szenvednie. Hiábavalóan invitálta a megboldogultat, jöjjön be, az csak szótlanul kezébe nyomta, amit hozott, majd az ajtót nyitó feje fölé tartva kezeit, megáldotta. Karjait, ahogyan az Emeljük fel szívünket soroknál tette életében is, mind feljebb emelte. Majd mintha az áldás lendülete szakította volna el a földtől, könnyedén emelkedni kezdett. Alakja mind kisebb és kisebb lett, végül teljesen beleolvadt a magasságba. A szakadék mélyén hagyott címzett kétségbeesetten bontotta ki a küldeményt, amely látogatója haláláról értesítette. Miközben beleolvasott, a gyászjelentés rohamosan nőni kezdett a kezében. Széttárt karokkal sem tarthatta meg. A vakító fehér papírlap kicsúszott ujjai közül, de továbbra is ott lebegett a szeme előtt, s amikor már vetítővászon méretű lett, végre megállt növekedésében az átok.

Halad

Éjszakai éberségem kívül helyez a valóságon, megelőzöm és túlhaladom önnön létemet.
	Valaki mögöttem jár az éjszakában. Követi minden mezítlábas lépésemet. Lábnyomomba teszi a lábát. Botlik, ahol botoltam, tövisbe lép ott, ahol tövisbe lépve felszisszentem. Nem térhet le. Nem térhet ki. Nem térhet át és nem térhet meg. A követés az egyetlen lehetősége. A követés a lényege. Egy követő mivolt. Amint mögöttem jár az éjszakában. Én haladok elöl. Ő jön utánam. Milyen szép a meztelen háta.

Figyel

Megfigyelheted, hogyan válik magaddá, amit megfigyelsz.
	Ami a férfi megjelenéséből hiányzott, az a nő viseletében hívta magára a figyelmet. Sok szükséges és fölösleges pertli, fodor, zsabó, kendőrojt, bizsu, pelerin, nyakkendő, nyércboa, miniszoknya, selyemturbán keverte rajta a színeket az évekkel. Meglehet, a minden áron feltűnni vágyó nő és az eltűnésre ítélt férfi csak azért figyelhette harminc éve egymást, hogy végszükség esetén helyreállhasson a rend. Egyszerűen oda kellett menni egyiknek a másikához, odaadni, ami rajta fölösleges, vagy elvenni a másiktól, ami róla hiányzik, s máris helyreállhatott volna az évtizedekre felborult egyensúly.