Szánt szándék

Szép sebet égess. Élni sok, halni kevés, fájni elégséges.
	Mielőtt elhagytál volna, még gondosan megfőzted utolsónak hitt teámat. Leforráztad a tealeveleket az üveg kannácskában. Mire kiázott az aranybarna, bársonyos életelixír, újra vizet forraltál. Ezzel a zubogóval hígítottad ihatóvá a méregerős eszenciát. Beletöltötted a bögrémbe, hoztad fel az emeletre, ahogyan szoktad. Félúton, a pihenőn vártalak, kivettem a kezedből, megköszöntem, te elbúcsúztál. Megvártam, hogy leérj a földszintre, belebújj a kabátodba. Kezemben az illatos teával hajoltam ki a korláton. Amikor azt hitted, utolsót intesz még, akkor csúszott ki kezemből a bögre, s a következő másodpercben már darabokra is hullott lenn a bejárat előtti kövezeten. Mintha így lett volna rendjén, fellélegeztél. Halálos nyugalommal vetted le kabátodat, összeszedted a cserepeket, hoztad a vödröt,  felitattad, eltakarítottad a még gőzölgő teát. Kezet mostál, és hozzá fogtál újat főzni, mert nem hagyhattál itt megszokott teám nélkül. Ugyanazzal a figyelemmel forraltad, forráztad, hígítottad, hoztad, ahogyan az előbbit. Ugyanazzal az elszántsággal ejtettem le eléd ezt is, ahogyan az előbbit és az összes következőt. Nem emlékszem, hányadik széttört bögre után értetted meg, hogy nem hagyhatsz el. Már hajnalodott, amikor feladtad.