Énse

mardos a kétely vajon meghalhatok-e korkedvezménnyel
	A fene essen belé, most amikor teljesen megőszültem, kihullott hajszálaim és fogaim java, hunyorgó vaksi szemmel, nagyothallva, töpörödötten, ráncosan, most, amikor a szerelemre alig emlékezem, most kell távoznom erről a testemre szabott világról. Istenem, ilyen magatehetetlenül ugyan mit kezdhetek a Halállal. Vajon mire megy velem, amikor egyre kevésbé látom, hallom, érzem suhanását? Hogyan fogja be vadul csapongó, befoghatatlan képzeletem? Késő. Most már holt biztos, hogy nem én vagyok az ő embere. Hiába éles a kés, ereimben félbeszakíthatatlanul lüktet a Carmina Burana.

Az élet veleje

Nálunk vasárnaponként Majmunka pirít kenyeret a marhavelőhöz. Nálatok?
	Szindbád tudott élni. Falta a nőket, mohón itta az életet. Mielőtt magáévá tette, udvarolt ebédnek, vacsorának, hosszan becézett bort és sört. Amikor bajszát megtörölve felállt az asztaltól, nők, pincérek, séfek, pincegazdák és serfőzők törtek ki hangos zokogásban. Szindbád nem tudott élni. Nem találta helyét a maró éhség-szomjúság és a mellére telepedő csömör között. Habzsolva, mohón vette magához azt, ami aztán őt kóstolgatta foszlányaira. Minél több nőt szeretett, annál magányosabb férfiként veszett bele az éjszakákba.

Senkiföldjén

Magába botlott. Nyekkent, elterült. Pedig nem is járt arra.
	Pontosan elterveztem menekülésemet. Csakhogy az el innen sürgetése elsősorban az ösztöneimet működtette. Számtalanszor elképzeltem, hogyan távolodom a jól ismert tereptől, ahol lehetni lehetett a lehetetlent. Láttam, amint szép sorjában levetem magamról mind a testemre erősített fegyvereket. Előre élveztem a súlytól való szabadulásomat. Csak azt nem tudhattam előre, milyen az, amikor megszűnik a szorítás és éltető levegővel telik meg a felület, ahol addig szíj vágta véresre bőrömet. Csak azzal nem számoltam, hogy a semmiben iramodva kell megkeresni a páromat. Ott, ahol nem emlékszik rám senki, már nem segítenek az ösztöneim. Magamra maradok.

A jégen

Legalább korcsolyacipőm lenne. Korcsolyázni még egészen biztosan tudnék, állította meggyőződéssel a majdhogynem járásképtelen öregasszony. Akkor szabadon siklanék a jégen, lépés közben nem kellene emelni a lábamat.
	Akkoriban a Mafla-sarok volt a Facebook. Nevét onnan kapta, hogy azok a málészájú ifjak, akik a táncmulatságokon nem tudtak egy lányt sem megszorongatni, vasárnap délelőttönként a Kishíd utca és a Korzó sarkának kiszélesedő járdájáról lájkolták a miséről kijövő és előttük elhaladó hajadonokat. Sóvárgásuknak nem szabott gátat sem eső, sem fagy, akkor is ott meresztették a szemüket, amikor a szemközti saroképület sportüzletének portálja fölé a lelkes tulajdonos kitűzte az Ungvári Atlétikai Club zászlaját. Ez a nyilvános megosztás adta tudtára minden felhasználónak, hogy megnyílott a jégpálya. A szezonális applikációért rajongó ifjúság már az első estén önfeledten siklott jövője felé a villanyfényben, mit sem sejtve arról, hogy Hitler aznap írta alá a Barbarossa fedőnevű alkalmazást.