A dzsungelpolgár

Forró vért hozott a dzsungelből a hűvös országba. Egy tigrisfogú lányban hozta, akinek a hatására gyors egymásutánban letette az esküt, majd felvette papucsot. A forró vér pedig a hűvös állampolgárságot.
	Azon filózom, téged szeretlek-e, vagy az állampolgárságodat? Azt hiszem, az utóbbi valamivel csinosabb nálad. Vagy csak értékesebb? Úristen, hány vodka férne az árába! Bocs, pálinka, máj paszport most már nem purpurnöj, tudnom illene. Azért ugye, elveszel feleségül, vagy hozzád megyek férjül. Vallj színt, kis csacsim, röghöz kötöd magad, vagy magadhoz kötöm a rögöt? Mert az egyáltalán nem mindegy, nem ám. Két éveske lehettem, amikor már eltörött nálam a mécses amiatt, hogy nem vagyok még állampolgár. Mióta azzá lettem, meg kifejezetten zavar. Szabadíts meg a gonosztól, én édes tigrisem! Követem az áramvonalad akár a dzsungelig, de addig is felmelegítelek itt a hideg északon, készítek neked forró lábvizet, jó? Mert az állampolgárságod után téged szeretlek a legjobban a világon, hidd el.

Psycho

Az öreg Bözsi nem irtózott a disznóölő késektől és egyetlen egyszer sem zuhanyozott életében. Mégsem látta jövőjét soha oly tisztán, mint mielőtt a fia agyonszúrta azon a villámló éjjelen.
	félni jobban szeretett, mint szorongani. az volt a kedvére, ha tárgyiasul, amitől retteghet. ha látja, ha hallja, mitől lúdbőrzik és mitől kezd kalapálni a szíve. akkor fel lehet venni a harcot, büszkén küzdeni az érzéssel, hogy közben nemesedjen a lélek. ezért szerette azt a filmet, abban a filmben azt a jelenetet. mindig átsegítette az elviselhetetlen pillanatokon, amikor rátört az anyagtalan, elvont, alattomos gyomorszorítás. pár kattintás, és a bátor rettenet máris elnyomta a lopakodó szorongást. ilyenkor csak a vágásokra figyelt. a jövője elhomályosult előtte, mintha gőzlepte tükörben látná. fogalma sem volt, miért kell agyonszúrnia az anyját, aki csak holtában élvezheti majd először a zuhanyrózsa gyilkos permetét.

A hallgatás éjszakái

Hatot virrassz át. Hetedik hozza meg a némák vigaszát.
	Nyári forróságból léptek a hajdani kamalduli szerzetes cellácskájába. Arcukat megcsapta, lelküket azonnal átjárta a némaság hűvös békéje. Napjaik csurig teltek a hallgatás derűjével. Majd teljes hétig léteztek egymás mellett szótlanul, mégis többet árultak el titkos vágyaikból egymásnak, mint hosszú évtizedek kifogyhatatlan fecsegései alatt. Semmit sem beszéltek meg előre, némán öltöztek fehér ruhába, majd vetkőztek meztelenre. Nem kívántak megszólalni hat napon át. Az éjjelek egybeértek, egyetlen könnyed virrasztássá nyúltak. Végül halott híján is kinyitották a csöpp ablakszemet. Amikor meghallották a suhanást, vasárnap volt, akkor hagyták el a remeteséget. Lenn a faluban költötték el utolsó vacsorájukat. Amikor fizettek, a pincér egy szál fehér rózsát tett a nő elé szótlanul.

Vonulás

Milliók sóvárognak szomorúan, mindenki örömzenélni szeretne. De mit kezdene a világbanda ennyi jazzdobossal?
	A rettenet apró lárvái most is a nyugalom édesvizében keltek életre. Derű és jóindulat övezte első mozdulataikat a kék ég alatt. Még akkor is sütött a nap, amikor örömzenészek érkeztek a partra. Csak amikor mind együtt voltak, akkor döbbentek rá, csupa egyforma hangszert hoztak magukkal. Sokáig tétlenkedtek dobverőikkel, aztán egyikük mégis rácsapott a feszes bőrre. A többiek lelkesen csatlakoztak és észre sem vették, hogy a hangzavar kiteljesedésével a legőszebb örömzenész a fejéhez kap és tébolyultan belegyalogol a tóba, hogy a fejlődésükben megzavart lárvákat ne érje váratlanul a szentek későbbi tömeges bevonulása.

Szánt szándék

Szép sebet égess. Élni sok, halni kevés, fájni elégséges.
	Mielőtt elhagytál volna, még gondosan megfőzted utolsónak hitt teámat. Leforráztad a tealeveleket az üveg kannácskában. Mire kiázott az aranybarna, bársonyos életelixír, újra vizet forraltál. Ezzel a zubogóval hígítottad ihatóvá a méregerős eszenciát. Beletöltötted a bögrémbe, hoztad fel az emeletre, ahogyan szoktad. Félúton, a pihenőn vártalak, kivettem a kezedből, megköszöntem, te elbúcsúztál. Megvártam, hogy leérj a földszintre, belebújj a kabátodba. Kezemben az illatos teával hajoltam ki a korláton. Amikor azt hitted, utolsót intesz még, akkor csúszott ki kezemből a bögre, s a következő másodpercben már darabokra is hullott lenn a bejárat előtti kövezeten. Mintha így lett volna rendjén, fellélegeztél. Halálos nyugalommal vetted le kabátodat, összeszedted a cserepeket, hoztad a vödröt,  felitattad, eltakarítottad a még gőzölgő teát. Kezet mostál, és hozzá fogtál újat főzni, mert nem hagyhattál itt megszokott teám nélkül. Ugyanazzal a figyelemmel forraltad, forráztad, hígítottad, hoztad, ahogyan az előbbit. Ugyanazzal az elszántsággal ejtettem le eléd ezt is, ahogyan az előbbit és az összes következőt. Nem emlékszem, hányadik széttört bögre után értetted meg, hogy nem hagyhatsz el. Már hajnalodott, amikor feladtad.

Induló Csönge névnapjára

weöres bolygón  a föld csöng(-)e
	a mársejez-mars dallamaira egy tegnapiról maira hangolt angolt fogok figyelni a marson. nem most, de hamarson, amikor majd a weöres postakocsi álmában csönge egy pici tűzoltó lesz. kontyán babos fecskendő, éke a masni-pánt, így majszol fecske-marsipánt.

A túlfélen

Fordulj most felém. Szélbe kapaszkodom a halál túlfelén.
	Az anyám még a másvilágon innen látott hozzám. Konok elszántsággal esett nekem. Nem volt kétséges, hogy nem hagyja abba, haladt módszeresen kialakított rendje és tempója szerint. Nem kerülték el figyelmét a legrejtettebb zugok sem. Mintha tanították volna neki, olyan ügyesen lelt rá lábfejem legapróbb csontocskáira. Öregujj, hallux, körömperc. Megtalálta valamennyit, egyet sem hagyott ki. Miután nem léphettem, diadalittasan folytatta felemésztésemet. Már a másvilágon túl lakmározott testemből. Nem tartóztathattam vissza, csak abban bíztam, mielőtt végleg felenne, eltéved agytekervényeimben, és végre lesz erőm sötétben hagyni. Borzalom, magam váltam szörnnyé, ki nyújt ezután anyámnak a meneküléshez aranyfonal-gombolyagot!?