Komplex vízfolyás

Higgyem el, rég megbocsátotta, nincs harag benne. Ellenkezőleg, minden szembejövőben a testvérét keresi, mióta tudja, hogy az apja végigkúrta a fél várost, mondta a mosógépszerelő. És kezembe nyomta a kihalászott zoknira alig hasonlító zoknit, amely jó ideje elállta a szennyes víz lefolyását.
	agyilag zokni-e vagy? mi ez a hamis önbecs? apás komplexus? önbecs-apás? a világban ez a posztod? a telefonos kihívásra ez a riposztod? vagy valóban az alázat lenne az önérzet legbiztosabb tartótisztje? de akkor ki viszi át a zoknit a túlsó folyóba? avagy a túlfolyó éppen úgy érhető el száraz lábbal, ha minden lukas zokniból komp lex?

Fagyos

egy haikura várt mozdulatlanul. nem bánta, hogy tövig fagy a lába a jegeces sárban, mire gallérja mögé virágszirmot szór a szél.
	Elmegyek fagyosszentnek. Posztócsizmát húzok. Így nem halok szomjan, ha beszakad alattam a Tisza. Fülemben víg szúnyogokkal cuppogok haza. Orbán napja hidegen hagy. Végül úgyis szőlősgazdák csapnak agyon.

Rozé

Egyszerű kis vinkót akart készíteni, de véletlenül a gyerekkori emlékeit is beleszórta a fürtökkel együtt a présbe. Ő csodálkozott a legjobban, amikor barátai nem győztek áradozni a kiforrott nemes bor ittán. Egyedül csak neki nem ízlett.
	Csak megbékélt a hetek óta leereszkedő délutáni köddel. Már nem is kívánta a múlt aranyával, okkerével átszínezni azt, amit nem láthatott. Hogy jobb kedvre derüljön, elővette a régóta őrizgetett Rosé Cuvée-t. Barátjától kapta, azzal, hogy ilyen pompásat még nem kóstolt. Felbontotta az elegáns palackot, hagyta kicsit szellőzni, aztán töltött belőle. Elégedetten vizsgálgatta a poharában hintázó lazacszínű folyadékot. Elmosolyodott. Egészen közelről hallotta két egymással incselkedő-csúfolódó gyerek vékony éneklő hangját: egy kis rózasín szar, egy kis rózasín szar…

Hóember, ugrószarvas

Van-e égősorod, van-e égősorod? Hogy ne lenne, mutatott be a szomszéd diplomata, és szokásától eltérően már advent második hetében felállította terasza asztalán a szilveszteri hóembert. Rövidülnek az évek, innen kezdhetjük újra.
	a tél, a tél, a december. ahogy részegen rádörmög a vidékre. a medve nem játék, az élet nem jaj de jó a habos sütemény. a karaván halad, a koravén marad, ha falra fested a kertek alatt járót. a keskeny zsákutcánk jegén kocsijával bekorcsolyázó diplomata se tudja ijedtében, milyen csillagot válasszon-kívánjon majd az utolsó óraütés után: azt az olcsó kéklánggal csábító rubinvöröset, vagy azt a szédítően körbeforgó tizenkettőt a kék boldogság álombéli vásznán. vagy egyiket se, elégedjen meg azzal, milyen pompás műanyag ugrószarvast sikerült szerelnie a sasliksütő fölé emelt székelykapu tetejére.

Revolúcijá

Nincs könnyű dolga a tüntetések szervezőinek, majd minden napra esik valamilyen egyházi ünnep. De reggeli szellőztetéskor, a nyitott ablakon beszüremlő hangokból rendre megtudom, ma éppen ki a nyerő.
	én veled vagyok de te ne légy ővele. halleluja. én ellene vagyok és te is légy ellene. halleluja. mi együtt megmutatjuk és mutassátok meg ti is. halleluja. ti legyetek velünk de mi lehessünk ellenetek ha ővelük összeálltok. halleluja. ha őket elkergetjük akkor ti már nem kergethettek el minket. halleluja. ha mi az ő helyükben lennénk akkor ti is ellenünk lennétek. halleluja. ha ti a helyünkben volnátok akkor ők nem kímélnének titeket. halleluja.  ha ti nem volnátok akkor őket nem kellene elkergetni. halleluja. ha ők nem volnának akkor mi titeket kergetnénk el. halleluja. ha mi nem volnánk akkor senki sem kergethetne el minket az ablak alól. halleluja.

Fekete verseny

Az üres csarnok közepén egy zongoraszék lassan magába csavarodott. Aki ülhetett volna rajta, már elhajózott a hibátlan hangolású fekete bárkán.
	Jaj, unom az örökös futást, fusson most már az, akinek van bora, és teszek az élet melódiájára, inkább beugrom a Bösendorferbe. Jó itt. Egy hangolás azért rám férne, nemde?

Felhajt, elszáll

Kislányok a hídról eregettek égi lampionokat. A gyerekekkel együtt néztünk a magasban imbolygó mécsesek után. Ők azt látták csupán, ami elszáll, mi pedig azt, ami a lampionok után itt maradt.
	Kis felhajtó erő is csinálhat nagy felhajtást.

Tengeriálom

- A tenger megőrzi azok álmát, akik valaha is megmártóztak benne. - És mi őrzi azokét, akik soha nem jártak a közelében? - Patakokon, folyókon érkezik az ő álmuk ugyanoda. - És aki soha nem merült semmilyen vízbe? - Eső arra is hullott. - Én eddig mindig elkerültem. - Akkor te könnyezni fogsz, hogy hullámot vessen az álmod.
	Gyerekkoromban, ha megbántódtam, beültem a tengeri sűrűjébe, onnan öltöttem nyelvet a tábla szélén hagyott szomorúságra. A hullámzó kukoricásba nem hozhattam be a gyengeségemet, a könnyeimet, mert nem illettek nagyravágyó álmaimhoz. Egészen addig, míg egy nyár végi estén nagyanyám a letört és lehántott kukorica csuhéjából vetett nekem ágyat. Azt hittem, ebben az áradó illatban végre feljuthatok egészen a csúcsig. Tévedtem, a levelek bódító hűvöse éppen hogy ellenkező irányba, a mélység, a másvilág felé szédített. Ne nézz vissza, hallottam bár visszhangozni az intelmet, mégsem álltam ellen a kísértésnek. Megfordultam, és még mielőtt felébredtem volna, azt láttam, hogy hiába pótoltam kihullt hajamat aranyló bibeszálakkal, a nagyanyám én vagyok.

A NAGY PARTI

Parti Nagy 60

Barkochba Tárgy, kérdezte a férfi. Nem, válaszolta a nő, és hozzádugta jéghideg lábfejét a férfi forró mellkasához. Fogalom? Igen, fogta meg isten lába helyett, ahogyan minden áldott este, most is a férfi véknyát a nő. Személyhez köthető, igen. És két lépés múlva Predmet már tudja, kire gondolt Liszica.  Így szabadulnak predikatív szerkezetből határozón, helyen és időn túl, ott, ahol a halál el nem választ a mondattól. Ahol Liszica testét, agyát behálózza a pektin. Hiába gerezd a poeta doctus, leperegnek a vörös szemek, végül a tökéletes is aszott öregasszonyként hull a semmibe. Mikor direkttermő mellbimbó buggyan, már nem menekülsz, a metanol az metanol, az metanol, az metanol. Rókatárgy alkonyatkor, kérdez rá diadalittasan a férfi. Igen.
	Fogadás Parti Nagy ma parti-nagy: asztalfőn az ünnepelt. Felköszöntik, arca ragy’g – s lerántja az ún. lepelt. Mondunk mi is tosztokat, felrakjuk a rendjelet, hiába is fosztogat alkotmányos rendelet. Dehogy alkot, dehogy mányos, fennforog az örvényen: „Posztmodern vagy hagyományos az én alaptörvényem?” Nem is poszt és nem is prae, rókatárgy az alkonyat, hörpölődik ízibé felkonyak és alkonyak! Háznagy-e ma Parti Nagy s vagyunk-e mi parti-képes? Békepap vagy harci vagy? - és leginkább mihez képest? Kinek nyelve az a haza megleli majd ott honát? Mert ha nem lesz elég laza: hazaveri szívlapát. * Köszöntőnket mondjuk el és játsszon addig Gyúk El- lington jó kis dzsesszeket - megy ez, mint az egyszeregy! Halad, szól a Karaván: nem vagy te még koravén! Ezt kívánni: hundertcváncig! - mégis durva nagy merénylet, merthogy addig - most úgy látszik - írni kell a magy'meséket.

Piktorok

Tábori székén ülve úgy figyelte a tájat, mintha festeni készülne. Pedig nem hozott magával állványt. Karton, vászon nem volt előtte, tubusait és a palettát is otthon hagyta. Csupán egy vedlő ecsetet tartott leeresztett kezében. Nézte a megfeneklett hegyet, nézte a léket kapott folyót. Mélyet sóhajtott, mint aki tudja, egy perc múlva fékevesztetten dorombolni kezd mögötte a szétlőtt agyaggalamb.
	Csak a festékek hiányoznak ahhoz, hogy megfesse a képet. Egészen addig gondolta így, amíg rá nem bukkant arra a hatalmas mennyiségű bontatlan tubusra. Véletlenül talált rájuk. Már kivitte a sarokra a többi kidobott lomhoz az ormótlan bútordarabot. A támla nélküli viharvert szék tetejét kopott műbőr borította. Milyen nehéz ez a dög, bosszankodott cipelése közben. Még el sem lépett mellőle, amikor az a műértő guberáló ott termett, és mintha saját tulajdonából került volna utcára a hokerli, mintha az ő alapvető használati tárgya lenne, felpattintotta a tetejét. Enyém lehet, kérdezte a szék belsejéből feltárt festékes tubusokra mutatva. Honnan vette a bátorságot ez a jöttment, szakadt alak, hogy szemet vessen az ő jogos örökségére? Dühösen csapta le a betolakodó orra előtt a barna műbőr tetőt, felkapta a kincset érő bútort, és visszamenekítette a konyhájába. Ott aztán azon nyomban ráült, nehogy bárki elcsórhasson egyet is a festékjeiből. Észre sem vette, hogy felfő a víz, eszeveszetten fütyül, felszáll, s feje fölött elröpül a nikkel szamovár. Továbbra sem állt fel, hogyisne, maradt ott, ahová elszántan letelepedett. Őrizte festékeit, fejben festett, ez már az öregség jele…

Keserédes

A száraz forróságban pillanatok alatt bőrükbe ivódott a méz, pedig egész kistányérnyit magukra kentek. Arcukról rövidesen csorogni kezdett a kioldódott méreg. Csípte a szemüket, de nem bánták. Most aztán senki sem mondhatja, hogy nem vagyunk édesek, nyalogatták a szájukat. Élvezkedve domborodtak, mint három mázas fajansz.
	édes verejték? hízelgő mérgek keserű életedet jaj, tönkretették!

Biztos hely

rohanva közelíti meg azt a helyet. odaér és megáll. megáll és körbekémlel, körbekémlel és nem találja. nem találja és kétségbeesik. kétségbeesik és elveszti a fejét. elveszti a fejét és rohanni kezd az ellenkező irányba. rohanni kezd és nem áll meg többé. soha nem kémlel körbe. mégis látja a kétségbeesőt, aki elvesztette a fejét azon a helyen.
	Jó ideje nem vágyik már el erről a helyről. Innen figyeli, amit látni szeretne. Egyetlen vággyá lassulnak napjai. Biztonságos helyre szőtte a hálóját, ahonnan pillanatok alatt eléri rejtekhelyét. Csak akkor jön elő, ha be kell burkolnia a betolakodót. Ha hosszabb ideig nem akad semmi a szálaiba, ha nincs mit elveszejteni, akkor saját selymét fogyasztja el.