Piktorok

Tábori székén ülve úgy figyelte a tájat, mintha festeni készülne. Pedig nem hozott magával állványt. Karton, vászon nem volt előtte, tubusait és a palettát is otthon hagyta. Csupán egy vedlő ecsetet tartott leeresztett kezében. Nézte a megfeneklett hegyet, nézte a léket kapott folyót. Mélyet sóhajtott, mint aki tudja, egy perc múlva fékevesztetten dorombolni kezd mögötte a szétlőtt agyaggalamb.
	Csak a festékek hiányoznak ahhoz, hogy megfesse a képet. Egészen addig gondolta így, amíg rá nem bukkant arra a hatalmas mennyiségű bontatlan tubusra. Véletlenül talált rájuk. Már kivitte a sarokra a többi kidobott lomhoz az ormótlan bútordarabot. A támla nélküli viharvert szék tetejét kopott műbőr borította. Milyen nehéz ez a dög, bosszankodott cipelése közben. Még el sem lépett mellőle, amikor az a műértő guberáló ott termett, és mintha saját tulajdonából került volna utcára a hokerli, mintha az ő alapvető használati tárgya lenne, felpattintotta a tetejét. Enyém lehet, kérdezte a szék belsejéből feltárt festékes tubusokra mutatva. Honnan vette a bátorságot ez a jöttment, szakadt alak, hogy szemet vessen az ő jogos örökségére? Dühösen csapta le a betolakodó orra előtt a barna műbőr tetőt, felkapta a kincset érő bútort, és visszamenekítette a konyhájába. Ott aztán azon nyomban ráült, nehogy bárki elcsórhasson egyet is a festékjeiből. Észre sem vette, hogy felfő a víz, eszeveszetten fütyül, felszáll, s feje fölött elröpül a nikkel szamovár. Továbbra sem állt fel, hogyisne, maradt ott, ahová elszántan letelepedett. Őrizte festékeit, fejben festett, ez már az öregség jele…