Mély, magas

Szakadék tátong. Mélyén megül a menny, mint üdvön az átok.
	Kimondhatatlanul megörült látásának, pedig tudatában volt, hogy az, aki most tekintetével bátorítja, már nem él, és neki éppen az alkalmi postás tragikus halála miatt kell szenvednie. Hiábavalóan invitálta a megboldogultat, jöjjön be, az csak szótlanul kezébe nyomta, amit hozott, majd az ajtót nyitó feje fölé tartva kezeit, megáldotta. Karjait, ahogyan az Emeljük fel szívünket soroknál tette életében is, mind feljebb emelte. Majd mintha az áldás lendülete szakította volna el a földtől, könnyedén emelkedni kezdett. Alakja mind kisebb és kisebb lett, végül teljesen beleolvadt a magasságba. A szakadék mélyén hagyott címzett kétségbeesetten bontotta ki a küldeményt, amely látogatója haláláról értesítette. Miközben beleolvasott, a gyászjelentés rohamosan nőni kezdett a kezében. Széttárt karokkal sem tarthatta meg. A vakító fehér papírlap kicsúszott ujjai közül, de továbbra is ott lebegett a szeme előtt, s amikor már vetítővászon méretű lett, végre megállt növekedésében az átok.