Makulátlanul

Havazás hava. Mintha az esés maga hóvá hullana.
	Csikorgó hideg idején éjjelente még ma is megszüli gyermekét álmában. Eleinte sértette a tudat, hogy nővérei, húgai mind ugyanezt a gyermeket hozzák a világra. Testük ugyanazzal a kéjjel rándul, vonaglik, és hiába is restellik a szégyenteljes remegést, éjszaka, ha kezüket-lábukat lekötötték, akkor sem menekülhetnek a teremtés rendje alól. Hamar megbékélt hát azzal, hogy közösködnie kell a többiekkel. Hisz nagy ez a gyermek, s míg halad a sötétség alagútján, közös a zuhanás és futja majd mindannyiuknak az előcsusszanó gyönyörből. Amikor pedig kiszakad belőlük az élet maga, sikoly fényezi tisztára körülöttük a szutykot. Reggel újra felölthetik szűzfehér viseletüket, derekukra köthetik a ciliciumot. Odakinn ezüstös szálon lógnak a pelyhek, észre se venni a vércseppeket az amúgy makulátlan hóleplen.