Tengeriálom

- A tenger megőrzi azok álmát, akik valaha is megmártóztak benne. - És mi őrzi azokét, akik soha nem jártak a közelében? - Patakokon, folyókon érkezik az ő álmuk ugyanoda. - És aki soha nem merült semmilyen vízbe? - Eső arra is hullott. - Én eddig mindig elkerültem. - Akkor te könnyezni fogsz, hogy hullámot vessen az álmod.
	Gyerekkoromban, ha megbántódtam, beültem a tengeri sűrűjébe, onnan öltöttem nyelvet a tábla szélén hagyott szomorúságra. A hullámzó kukoricásba nem hozhattam be a gyengeségemet, a könnyeimet, mert nem illettek nagyravágyó álmaimhoz. Egészen addig, míg egy nyár végi estén nagyanyám a letört és lehántott kukorica csuhéjából vetett nekem ágyat. Azt hittem, ebben az áradó illatban végre feljuthatok egészen a csúcsig. Tévedtem, a levelek bódító hűvöse éppen hogy ellenkező irányba, a mélység, a másvilág felé szédített. Ne nézz vissza, hallottam bár visszhangozni az intelmet, mégsem álltam ellen a kísértésnek. Megfordultam, és még mielőtt felébredtem volna, azt láttam, hogy hiába pótoltam kihullt hajamat aranyló bibeszálakkal, a nagyanyám én vagyok.

A NAGY PARTI

Parti Nagy 60

Barkochba Tárgy, kérdezte a férfi. Nem, válaszolta a nő, és hozzádugta jéghideg lábfejét a férfi forró mellkasához. Fogalom? Igen, fogta meg isten lába helyett, ahogyan minden áldott este, most is a férfi véknyát a nő. Személyhez köthető, igen. És két lépés múlva Predmet már tudja, kire gondolt Liszica.  Így szabadulnak predikatív szerkezetből határozón, helyen és időn túl, ott, ahol a halál el nem választ a mondattól. Ahol Liszica testét, agyát behálózza a pektin. Hiába gerezd a poeta doctus, leperegnek a vörös szemek, végül a tökéletes is aszott öregasszonyként hull a semmibe. Mikor direkttermő mellbimbó buggyan, már nem menekülsz, a metanol az metanol, az metanol, az metanol. Rókatárgy alkonyatkor, kérdez rá diadalittasan a férfi. Igen.
	Fogadás Parti Nagy ma parti-nagy: asztalfőn az ünnepelt. Felköszöntik, arca ragy’g – s lerántja az ún. lepelt. Mondunk mi is tosztokat, felrakjuk a rendjelet, hiába is fosztogat alkotmányos rendelet. Dehogy alkot, dehogy mányos, fennforog az örvényen: „Posztmodern vagy hagyományos az én alaptörvényem?” Nem is poszt és nem is prae, rókatárgy az alkonyat, hörpölődik ízibé felkonyak és alkonyak! Háznagy-e ma Parti Nagy s vagyunk-e mi parti-képes? Békepap vagy harci vagy? - és leginkább mihez képest? Kinek nyelve az a haza megleli majd ott honát? Mert ha nem lesz elég laza: hazaveri szívlapát. * Köszöntőnket mondjuk el és játsszon addig Gyúk El- lington jó kis dzsesszeket - megy ez, mint az egyszeregy! Halad, szól a Karaván: nem vagy te még koravén! Ezt kívánni: hundertcváncig! - mégis durva nagy merénylet, merthogy addig - most úgy látszik - írni kell a magy'meséket.

Piktorok

Tábori székén ülve úgy figyelte a tájat, mintha festeni készülne. Pedig nem hozott magával állványt. Karton, vászon nem volt előtte, tubusait és a palettát is otthon hagyta. Csupán egy vedlő ecsetet tartott leeresztett kezében. Nézte a megfeneklett hegyet, nézte a léket kapott folyót. Mélyet sóhajtott, mint aki tudja, egy perc múlva fékevesztetten dorombolni kezd mögötte a szétlőtt agyaggalamb.
	Csak a festékek hiányoznak ahhoz, hogy megfesse a képet. Egészen addig gondolta így, amíg rá nem bukkant arra a hatalmas mennyiségű bontatlan tubusra. Véletlenül talált rájuk. Már kivitte a sarokra a többi kidobott lomhoz az ormótlan bútordarabot. A támla nélküli viharvert szék tetejét kopott műbőr borította. Milyen nehéz ez a dög, bosszankodott cipelése közben. Még el sem lépett mellőle, amikor az a műértő guberáló ott termett, és mintha saját tulajdonából került volna utcára a hokerli, mintha az ő alapvető használati tárgya lenne, felpattintotta a tetejét. Enyém lehet, kérdezte a szék belsejéből feltárt festékes tubusokra mutatva. Honnan vette a bátorságot ez a jöttment, szakadt alak, hogy szemet vessen az ő jogos örökségére? Dühösen csapta le a betolakodó orra előtt a barna műbőr tetőt, felkapta a kincset érő bútort, és visszamenekítette a konyhájába. Ott aztán azon nyomban ráült, nehogy bárki elcsórhasson egyet is a festékjeiből. Észre sem vette, hogy felfő a víz, eszeveszetten fütyül, felszáll, s feje fölött elröpül a nikkel szamovár. Továbbra sem állt fel, hogyisne, maradt ott, ahová elszántan letelepedett. Őrizte festékeit, fejben festett, ez már az öregség jele…