Kétezer tizenhárom

Miért lenne kétezer tizenhárom igazabb az előző évnél, amikor a szomszéd diplomata szokásához híven most is égősorból állított hóembert a kerti asztalra…
	Szilveszterkor szerecsent látni szerencsét jelent. Fehér szerecsent annál is inkább, mert mentül abszurdabb, antul plánébb. Szomszédunk fehérek közt fehér szerecsen, tizenhárom végből van a lelke, ha három vedel, három delíren alszik és három másnaposan támolyog, még akkor is van egy, aki lehet ukrán diplomat (nem beszélni magyar), lehet egy a politikai huncutságok könyvét megíró bölcs tudor, egy lehet fűrészáruval kereskedő bizniszmen – és még mindig megmarad ez az egy picike legkisebb, aki udvarolhat mogorva asszonyának azzal, hogy kétezer tizenhárom szerencsés eljövetelére való tekintettel felcikornyázza a szebb időket látott házat és udvarát, káprázósan csili és vili minden, tiszta Gáljivúd, mondja az asszonyka a kerti asztalon fényfüzéreiben hopákot járó szerecsen hóembert megpillantván a kánaánnal folyó szilveszteri Kárpáti alKonyakban.

Ébredés

Megtapogatnak a fények hajnalonta. Körben jégablak.
	Naponta kísérlem meg újrakezdeni. Ugyanabban az időpontban. Három óra tízkor még nem is dereng. Csak a szomszédos épület bizonytalan sugarai segítik eszmélésemet, mégis egyre éberebben veszem tudomásul, hogy kiüresedésem visszafordíthatatlan. Hiába gyújtok lámpát, tolom az orromra szemüvegem, olvasok magamnál gyámoltalanabb miami bevándorlókról, hiába időzöm a keleti parton, nem ismerem a nőt, aki testemből idegen történetekbe menekül az alvás elől hajnalonta. Ha citruskereskedő lennék, alapítanék egy várost, ahol mindent újra lehetne kezdeni. Ha olyan elszánt volnék, mint Julia Tuttle, nem ébrednék fel minden nap pontban három óra tízkor. Hiába lenne álmomban városom a keleti parton, ébredés után nem emlékeznék rá.

Az ismétlődő állandóság

Unalmas kókler a természet, tele hitvány másolatokkal, ismétlésekkel, a hiábavalóság ellenére veszünk részt elmúlást tagadó mulatságaiban.
	Jólesik leülnie egy padra a folyóparti hársak alatt, kellemesen érinti a látvány évszakonkénti ismétlődődése – ugyanakkor halálosan unja azt a valakit, aki eltelik ezzel a látvánnyal és a látványtól eltelten újra s újra elhiteti magával, hogy úgy általában mégis rendjén vannak a dolgok a világban. Pedig nem, nincsenek rendben a dolgok, botrányosan nincsenek, és mind között az ő élete az, amelyik a legkevésbé tekinthető rendjén valónak az állandóságok törvényszerű váltakozása és a véletlenül ismétlődő állandóságok közepette.

Egyetlen darab idő

A határon való átkelés ócska szimbóluma megszakítás nélkül, egyetlen darabban osztja ránk az időt.
	Innen már tisztán látszik: még most is indulni volna könnyebb. Batyudba tenni ama hamuban sültet, s fü- työrészve nekivágni. Átkelni az Üveghegyen. Óperencián. És szerencsédet megkísértve, bízva, veszélyek villáma alá beállni. Menni volna könnyebb. Magadra öl- teni pikareszkek esőben át- ázott, napon kiszikkadt köpenyét, és hinni: sosem lesz végállomás, csak pihenői vannak a messze tartó útnak, amelyen elkísér majd kóbor eb, elvert, hontalan veréb. Elmenni volna könnyebb. De megköt egy rög. Egy dal (amely imának har- sány, indulónak halk). Egy kezedben maradt simogatás. Halántékod mögött a metronóm: az egyetlen idő. Botod leszúrva maradsz. Vár a hűség: nászi ágy. Roppant katafalk.